Még a művészek szíve sincs vasból – ecset helyett Panangin Forte-t ragadott magához a nagybátyám

Még a művészek szíve sincs vasból – ecset helyett Panangin Forte-t ragadott magához a nagybátyám

A művészet szóról mindenkinek más jut eszébe, igazából a szó meghatározása is szinte lehetetlen. A művészet egy önkifejező eszköz, tulajdonképpen a művészről mutat tükröt, az ő látásmódját szemlélteti. Teljesen szubjektív, ugyanis mindenki mást tart művészinek. Például amikor valaki egy festővászonra csak úgy ráfröccsenti vagy önti a festéket mindenféle koncepció nélkül, az számomra nem az, közben más kifejezetten művészinek tartja. Mondjuk ami nekem koncepció nélküli, az másnak egészen máshogy jön át, itt jön be a már említett szubjektivitás a képbe. Persze nem csak az a művész, aki fest, hanem aki zenét komponál vagy színpadon játszik és még sorolhatnám persze.

Maguk a művészek is érdekesek, mint emberek. A művészlelkek nagyon élénk fantáziával és képzelőerővel vannak megáldva, ezzel kreativitás is társul és mindig bennük van az alkotásra való vágy is. Nagyon nyitott emberek, akik minden információt szeretnének beszívni magukba amiből majd ihletet meríthetnek, nagy vágyuk, hogy maradandót alkossanak a világnak. A művészlelkek érzelmileg nagyon fogékony emberek, leginkább a munkájukra szeretnek koncentrálni de a hétköznapi dolgokkal nem szeretnek kifejezetten foglalkozni, talán egy kicsit önzőnek is mondanám őket. Honnan ismerem őket ilyen jól? Nos, a mi családunkban több ilyen személy is van, tehát jól ismerem az ilyen típusú embereket, és állíthatom, hogy nem könnyű velük. A nagybátyám festő, ő az egyik ilyen művész beállítottságú a családban. Neki nagyon nehéz természete van, teljesen rapszódikusnak mondanám. Igazából olyan kicsit, mintha nem ebbe a világba való lenne, rettentő érzékeny és az igazságérzete is nagyon fejlett, mindenen képes megsértődni. Mivel, mint a művészek általában, a tökéletességre törekszik mindenben, plusz nagyon nehéz vele szót érteni és rettentő sok türelem kell hozzá, nagyon nehéz neki párt találni. Sok évig nem is volt mellette senki, a családban már mindenki aggódott érte emiatt, mert ennek ellenére nagyon szeretett volna családot mindig is. Sajnos hiába a pozitív gondolkodás, a művészek szív sincs vasból. A családban előfordult már több esetben szív-és érrendszeri megbetegedés, ez őt sem kerülte el. Egyik délután hatalmas nyomást érzett a mellkasában, habár már korábban előfordult, ezúttal most sokkal intenzívebb volt a mellkasi nyomás, légszomja lett és nagyon elkezdett izzadni is, az ájulás kerülgette. Az a szerencse, hogy éppen nem volt egyedül, mert a műteremben volt nála valaki. Azonnal beszállították a kórházba és szívinfarktust diagnosztizáltak nála. Ennek már hetekkel előtte voltak figyelmeztető jelei, ez volt a vissza-visszatérő mellkasi fájdalom, de sajnos nem tulajdonított neki nagyobb jelentőséget, pedig jobb lett volna, ha megtudja ezt előzni. Mondjuk az sem segített, hogy láncdohányos és a koleszterin szintje is általában az egekben van és az életmódja is elég mozgásszegény. Szerencsére egyből megműtötték és hamar fel is épült belőle, de természetesen ez merőben megváltozatta az élethez való hozzáállását, és gyökeresen változatott az életmódján. Letette a cigit, elkezdett jobban odafigyelni arra, mit eszik és a mozgást sem hanyagolta el többet. A kezelőorvosa a többi gyógyszer mellé ajánlotta neki a Panangin Forte-t  a kezelést kiegészítendő. Ez a készítmény káliumot és magnéziumot tartalmaz, ami nagyon fontos szerepet játszik a szív-és keringési rendszer működésében. A magnéziumra nagy szüksége van a szervezetnek az izomműködéhez, beleértve a  szívizmot is. Csökkenti a szívinfarktus kockázatát, segíti a szívműködést és a vérkeringést is normalizája. Szívinfarktus után tehát nagyon ajánlatos szedni a Panangin Forte-t egy esetleges következő megelelőzésére is, illetve ennek kockázatának csökkentésére.

A szívinfarktus hatással volt a művészetére is, egész más témájú képeket kezdett el festeni, végtére is megcsapta a halál szele, ez mondjuk érthető. Kicsit mintha a személyisége is finomodott volna, rájött, hogy nem csak a művészetnek kell élni, több időt kellene szentelnie az emberi kapcsolatainak ápolására is.

A művészlelkek tehát köztünk élnek. Állítólag mindenki lelkében ott van az efféle kiszámíthatatlan, kicsit szélsőséges világ, csak van, aki nem fedezi fel önmagában ezt. Igazából mindannyian kicsit művészek vagyunk, hisz mindenki írt már életében verset, csinált már saját kézzel készített ajándéktárgyat.